A nemzetközi kereskedelemben nagy távolságokat áthidalva kell
eljuttatni az árukat a termelőtől (eladótól) a felhasználóig
(vevőig). Ezen az úton jelentős költségek merülnek fel – fuvardíj,
vám, biztosítás stb. – és számos káresemény kockázata fenyegeti a
küldeményt. A szerződést aláíró eladó és vevő között valahogy meg
kell osztani ezt a terhet. Ehhez ad szabványosított megoldási
lehetőségeket több alternatívában az INCOTERMS 1990 szokvány. Az
INCOTERMS szabályozza az eladó és a vevő között :
- a felmerülő költségek megosztását, pontos földrajzi hely
megjelölésével, - a kárveszély viselésének megosztását, hasonló módon,
- az okmányok beszerzésének és adatok szolgáltatásának
kötelezettségét, ennek megosztását.
A költségviselés megosztásának pontja az ún. fuvarparitás. Az a
pont pedig, ahol a kockázatviselés átszáll az eladóról a vevőre a
teljesítési hely paritás. ahol ez a két pont egybeesik egypontos
paritásról, ahol különbözik kétpontos paritásról beszélünk. Az
INCOTERMS 1990 13 változatot tartalmaz, melyeket hárombetűs – angol
elnevezés rövidítéséből származó – rövidítéssel jelölnek.
Itt csak a megfelelő fuvarparitás kiválasztásának
néhány szempontját vizsgáljuk meg.
- A fuvarparitás és az eladási ár kapcsolata. Minél több
költséget és kockázatot vállal magára az eladó (minél távolabbi
a paritás), annál magasabb árat tud elérni. - Az ügyletkötés valutája, s az, hogy milyen valutában kell a
biztosítási és fuvarköltségeket fizetni. - Az eladó (vagy a vevő) milyen kedvezményeket kap, milyen kapcsolatot
épített ki egyes fuvarozó társaságokkal. - Fuvarpiaci helyzet (mire van lehetőség).
- Az eladó piaci céljai (pl. a vevő megnyerése érdekében sokmindent
magára vállal). - Kialakult piaci szokások.
- Hatósági előírások.